Életem során több alkalommal voltam kénytelen átélni a megcsalt fél pokoljárását és bár ezeken a traumákon túl vagyok (már amennyire túl lehet lenni az ilyesmin), egy ideje azonban foglalkoztat a gondolat, ha egyszer így alakult az életem, hátha tapasztalataim megosztásával segíthetek másoknak elkerülni a hűtlenségből fakadó nyomorúságokat. Azaz, ha írásom elolvasásának hatására akár csak egy ember is a hűség ösvényén marad, megérte erre időt szánnom.

Írásom alapjaként azt feltételezem, hogy a legtöbb ember szeretne értékes, igaz, hosszútávú, boldog párkapcsolatban élni párjával. Tehát amikor párokról írok, olyanokat képzelek magam elé, akik ezzel a lelkülettel lépnek párkapcsolati szövetségre egymással. Tisztában vagyok vele, hogy a megidézett ideális állapottal szemben, sokan élnek együtt valakivel érdekből, megszokásból vagy a magánytól való félelem okán, mint, ahogy az is világos, hogy léteznek megrögzött szoknyapecérek és férfifalók, akik nem nagyon szokták és nem is igazán akarják gyakorolni a hűség erényét. Nyilván írásom nem az utóbbi kategóriák képviselőinek szól. 

A párkapcsolati bűnök igen sokrétűek és sokféle képpen rombolók, de mind közül a legpusztítóbb hatású minden bizonnyal a hűtlenség. Ha valami példával szeretném megragadni, akkor talán érdemes a párkapcsolatot egy olyan épülethez hasonlítani, melyet közösen építgetnek az alkotó felek. Az épület megismételhetetlen, egyedi alkotás, mely hűen tükrözi férfi és nő szerelmének, szeretetének rezdüléseit, mélységét, magasságát, örömeit, bánatait, sikereit, kudarcait, vagyis: a közösen megélt történetet. A párkapcsolati bűnök pedig pokolgépek, melyek robbanásukkal különböző mértékű pusztítást végeznek az épületben.

Léteznek hétköznapi, szinte szokásos bűnök, melyek ugyan bosszantók, de komoly kárt nem okoznak, maximum a felrobbant nappaliban kell kicserélni néhány bútordarabot. Fajsúlyosabb ügyek hatására már törhetnek az ablakok, beomolhat egy-két válaszfal, akár a tető is leröpülhet, amíg azonban az épület vázszerkezete nem sérül, addig nem reménytelen dolog újjáépítésre törekedni.  

A hűtlenség azonban más léptékben rombol. Ha létezik a párkapcsolati bűnöknek atombombája, akkor az minden bizonnyal a hűtlenség. A hűtlenség ugyanis nem csak kárt okoz az épületben, hanem a földdel teszi egyenlővé azt, ahogy a környezetét is kilométeres hatósugárban. Ráadásul igazságtalan hatásmechanizmusú bűn, mert az atomrobbanás hatásainak zömét végül is a parázna helyett a vétlen félnek kell elszenvednie, akár egy életen át.

A megcsalás teljesen más dimenziójú pusztítást végez, mint a legtöbb párkapcsolati bűn. A megcsalás ugyanis többféle bűn gyilkos elegye. Van abban önzés, hazugság, árulás, de ami a legfájóbb, a hűtlenség során a hűtlen fél olyan testi és lelki dolgokat ajándékoz másnak, ami csak a párját illetné meg. Olyanokat, amikről úgy volt, hogy azokat a párján kívül senki másnak nem ajándékozza oda, mert azok közös kincsek és attól is értékesek, hogy másoknak nem járnak.

Egy atomrobbanásnak ráadásul az utóhatásai is végzetesnek bizonyulhatnak, gondoljunk a sugárfertőzés évtizedes hatásaira. Nem elég tehát, hogy a házat újjá kellene építeni az alapoktól kezdve, de még a környező vidéket is regenerálni kéne, mindezt ráadásul sugárfertőzötten, élet és halál határán billegve. Nem csoda hát, ha az esetek nagyrészében a hűtlenség végül is a párkapcsolat hóhérjának bizonyul később.

A hűtlenség ördögi mivoltát pedig mi sem mutatja jobban, hogy a párkapcsolati atomkatasztrófa-túlélők kárvallott felének tagjai a későbbiekben még, ha meg is próbálnak új életet kezdeni, korábbi traumáik szó szerint pokolian megnehezítik azt. Vergődésük évekig, akár évtizedekig is eltarthat, mire párkapcsolati szinten esetleg újra bízni tudnak egy másik emberben, de jellemzőbb, hogy érthető paranoiáikkal életük végéig viaskodni kényszerülnek. Megnyomorodott lelkek ők, akiknek úgy hiszem, úgy tapasztaltam, Jézus Krisztus tud igazi segítséget, enyhülést adni, de még ezzel a föntről jövő plusszal együtt se könnyű újra „normális” emberré válni, mert meg nem történté tenni nem lehet a múltat és akit egyszer megcsalt szeretett párja, az bizonyos értelemben többé talán már soha nem lesz ugyanaz az ember, mint aki előtte volt.     

Természetesen minden  párkapcsolati bűnnek gyilkos természete van, melyre előbb-utóbb rámegy a kapcsolat, mégis a hűtlenséget véleményem szerint hatásmechanizmusa okán érdemes megkülönböztetett módon kezelni. Senkinek sem szabadna azzal áltatnia magát, hogy ez is csak ugyanolyan bűn, mint a többi, és azzal sem, hogy létezik könnyű továbblépés megcsalás után. A hűtlenség egészen máshova és másképpen hat a lélekben, mint a legtöbb bűn, éppen ezért a feldolgozása, megbocsátása is más léptékben történik, ha egyáltalán képes valaki feldolgozni, megbocsátani azt. Valójában ez keveseknek sikerül. Elfelejteni pedig sajnos nem tudja az ember, a léleknek annyira mély rétegéig hatol. Ha megtörtént, megtörtént. Együtt kell vele élni, mint egy mázsás puttonnyal, mely csak lassan, évek, évtizedek alatt lesz könnyebb, de talán nyomtalanul soha el nem tűnik.

A tartós párkapcsolat bonyolult műfaj, ráadásul az ördög sem alszik. Senki sem úgy áll eleinte a dologhoz, hogy meg akarja csalni párját. Aztán valahogyan mégis úgy alakul, hogy később ijesztően sokan megteszik azt, még olyanok is, akik magukról sem gondolták volna, hogy ilyesmire képesek. A legtöbben ugyanis igaz hittel, őszinte szándékkal indulnak közös útra párjukkal és tényleg úgy érzik az elején, hogy szerelmi szövetségük örökké tart majd.

A realitás viszont az, hogy pár kilométerrel arrébb az első útszéli párkapcsolati tetemek már jelzik, bizony számos veszély leselkedik a vándor-párokra. A százas kilométerkőnél sokan már csak vánszorognak, az első ezer kilométert pedig jó, ha a kapcsolatok fele túléli. A túrázók testén jól látható sebesülések, zúzódások pedig jelzik, a tartós párkapcsolat műfaja nem könnyed teadélután, egymásnak okozott sérülések nélkül nem megúszható a közös kaland. Az, azonban nagyon nem mindegy, mekkora traumát okozunk egymásnak: „csak” behúzunk egyet-kettőt a másiknak, vagy élve felboncoljuk és egy életre megnyomorítjuk a másikat.

Végezetül. Ahhoz, hogy valaki megcsalja párját, szükség van egy harmadik félre. A harmadik fél szerepe talán a legördögibb. Tevékenyen részt vesz az atombomba robbantásában, de a bomba végül is nem az ő birtokán pusztít. Flörtölget, élvezkedik, de ha baj van, leléphet, mint, ha mi sem történt volna. Olykor persze valóban szerelmes lesz, és van, hogy ő is veszít valamennyit. Közülük nyilván akad, aki amúgy nem kimondottan gonosz, csak önző és hülye, de utóbbiak okán azért hadd ne sajnáljunk meg senkit. A harmadik fél mindent egybevetve pusztán egy önző károkozó, aki más birtokára jár be megrészegedni, más pincéjében, más borát issza.

Pedig lehetne ő pozitív figura is, szerepe ez esetben az lenne, hogy nem csinál semmit. Tehát nem kezd el flörtölni párkapcsolatban lévő személyekkel, még akkor sem, ha azok ráutaló magatartással bátorítják és nem csábít el életben megfáradt, elcsigázott házastársakat, még akkor sem, ha amúgy tényleg őszintén szimpi is a másik, satöbbi. Ha így tenne, pontosabban, nem tenne, hős lenne, afféle csendes hős, aki hozzájárult ahhoz, hogy ne robbanjon fel egy atombomba valahol. Igaz, ezért senkitől sem kapna dicséretet, mert a dicséretet ilyen esetekben a tiszta lelkiismeret adja.  

Írásom adós maradt annak a kérdésnek a megválaszolásával, hogy mi számít hűtlenségnek, megcsalásnak.

Jézus szerint a hűtlenség bűne az első ilyen jellegű gondolatokkal, indulatokkal már meg is történik. Igaza van, de az emberi realitásokat figyelembe véve, azért a hűtlenség lelkülete igazán pusztítóvá akkor válik, mikor tettekben kezd manifesztálódni. Chat-elésben, randiban, csókban, szexben, évekig tartó parázna viszonyban. Az időzítettbomba ilyenkor ketyegni kezd, a kérdés már csak az, mikor robban és mekkora pusztítást végez.