Minden hívő fejében él egy kép az ideális gyülekezetről. Ha ezeket a képeket sikerülne egy tárlat keretében láthatóvá tenni, akkor igencsak megdöbbennnénk a látottakon. Míg az egyik vízióban áhítatos légkörű decens imaház állna mély érzésű ámde halkszavú emberekkel megszórva, addig a másikban hangos dicsőítő rock zene hömpölyögne egy leginkább egyetemi diákklubot idéző lezser teremben ahol mindenki mindenkinek a haverja és egyben lelki társa lenne. A harmadik fantáziában pedig éppen az lenne a lényeg, hogy emberünk jól elbújhasson a többiek között mondjuk egy népes templomi közegben, ahol a kutya nem kérdezné meg tőle, hogy ő márpedig ki fia borja és egyébként is mit bujkál ahelyett, hogy átütő lelkesedéssel végezne valami hasznos szolgálatot. Egy szó mint száz, sokan vagyunk sokfélék, de leginkább mind egyediek, így pedig egy gyülekezet se lehet mindenki számára minden igényt kielégítő közeg. Utóbbi lenne egyáltalán a gyülekezet feladata? Mi a gyülekezet feladata? Milyen hely a gyülekezet?

Ha nem is könnyű zöld ágra vergődni ebben a kérdésben, néhány kép talán segíthet abban, hogy elgondolkodjunk gyülekezetünk milyenségén, mi az, ami joggal várható el és mi az, ami csak személyes nyűgünk közösségünkkel kapcsolatban.

Imádság háza

A legbiztosabb pont Jézus szava alapján az, hogy a templom első sorban az Istenhez való imádság és az Isten imádat háza kell, hogy legyen. Egy olyan terület, ahol a közösségünk tagjaival együtt kerülhetünk transzcendens kapcsolatba Istennel és Jézussal, ahol biztosítva van számunkra az a forrás, melyből kristálytiszat élővíz folyik, az egyszerűen és tisztán értelmezett Szent Írás igéje, az Isten szava.   Amennyiben a gyülezet ezt biztosítja tagjai számára és csontvázak sincsenek a szekrényben, nyugodtan mondhatjuk, hogy a közösség létezése hasznos, Istennek tetsző és jó. Dacára az esetleges hiányosságoknak az ilyen közösség ellátja alapvető funkcióját. Ellenben tiszta szellemi légkör hiányában nincs igazán értelme tovább beszélni egy gyülekezet milyenségéről. Megfelelő igei alapok hiányában lehet bár mégoly szeretetteljes, mégoly segítőkész vagy sokszínű a gyülekezet, sajnos alapvető problémák vannak vele. Érdemes ezek alapján elgondolkodni, hogy nem vagyunk-e olykor-olykor méltánytalanok a nem túl pezsgő, ámde Isten kijelentéseit és Jézus követését komolyan vevő gyülekezetekkel szemben. Talán a kelleténél könnyebben kérjük rajtuk számon az ingerszegénységet. Utóbbi kapcsán érdemes elgondolkodni azon is, hogy vajon Jézus szemével nézünk-e gyülekezetünkre vagy szívünk vágyrendszerének szemüvegén keresztül hozunk végül is téves emberi ítéletet a felett.

A haveri/baráti kör

Az alapvetés tisztázása után lépjünk tovább egy, minket embereket, igencsak felcsigázó területre. Mélyen gyökerező vágyunk, hogy velünk rokonszenvező emberek gyűrűjében tudjuk magunkat. Egyszóval, szeretnénk egy baráti kör részesei lenni. Hogy ez megadatik-e az életünk során az kétséges és nagyon sok tényezőn, köztük rajtunk is múlik. Van ember akinek ez könnyen összejön, van akinek pedig, ki tudja miért, akármennyire is küzd, soha meg nem adatik. Szívszorító ha nem jön össze emígy, de sokszor amúgy se könnyű. A lélek gyötrelmeinek jelentős része származik ebből a bonyolult témakörből. Nagy kérdés, hogy feladata-e a gyülekezetnek haveri/baráti körré válni a legtöbbek számára. Népes gyülekezetekben persze a kérdés nem úgy merül föl, hogy tud-e barátkozni mindenki mindenkivel, hiszen az fizikai lehetetlenség lenne, de kis gyülekezetekben felmerülhet akár még így is. Közelítsük meg a kérdést a végeltek irányából.

Lehet-e mindenki mindenkinek a legjobb barátja? A válasz erre az, hogy sajnos nem. Lehet-e mindenki mindenkinek legalább a jó értelemben vett haverja? A válasz erre már nehezebb, de úgy a barátság, mint a haverság alapvetően az ösztönös és közös szimpátiából fakad, az ember tehát a magánélete során kvázi összeválogatja a barátait, ha nem is feltétlenül tudatosan, de így hozva létre egy olyan kapcsolati hálót, melyben választottjaival viszont kedvelik egymást.

A gyülekezetben ezzel szemben nem azokkal kerülünk kapcsolatba, akikkel a közös szimpátia hozott össze, hanem azokkal, akikkel Isten hozott össze, a helyzet hozott össze. Így pedig óhatatlanul lesznek olyan arcok is, akik a lelki világunktól olyan távolinak tűnnek, mint Makó Jeruzsálemtől. Talán igazam van, talán nincs, de érzésem szerint egy-egy kivételes időszakokat leszámítva kijelenthető, hogy egy gyülekezet nem igazán tud a szó magánéleti értelmében véve szuperbaráti kör lenni. Azonban válhat a szó Jézusi értelmében zömmel baráti körré, de ebben más is van, mint a természetes rokonszenv. Lappang valami ember fölött húzódó Jézusi titok, ami kipótolja a bűnös emberi természetünkből fakadó idegenkedést a nem túl szimpi másiktól, így adva előképet a mennyek országában megvalósuló egységről. Mi legyen hát az idáig vezető úton? Maradjunk magunknak valók? Szimpatizáljunk a velünk szimptaizálókkal a többiekkel pedig elég, ha úgymond korrektek vagyunk? Erőltessük esetleg egy kicsit a testvériskedést, amit ha túltolunk, lássuk be, taszítóvá válik? Tartsuk a tisztes távolságot, de azért időről- időre próbálkozzunk nyitni? Komoly kérdések, melyekre magam sem tudom a pontos válaszokat.

Jézus szerint a tanítványait arról kellene megismernie a világnak, hogy szeretik egymást. Jézusról tudható, hogy kimondottan szeretett együtt lenni követőivel, sőt, az emberekkel úgy általában. Persze nem az a cél, hogy emiatt  megpróbáljuk erőltetve elszínészkedni, hogy Jézusok vagyunk, mert nem vagyunk. De az, azért lehet egy hosszú távú cél minden hívő életében, hogy jézusiak legyünk. A hiányzó mozaikdarabokat a személyiségünkből Jézus ki tudja pótolni úgy, hogy közben azért azok maradhatunk akik vagyunk. Talán nem kell a remete hajlamúnak kirobbanó társasági mókamesterré válnia gyülekeztében, de Jézus vezetésével megtalálhatja a helyét Krisztus testében, azt a helyet, amit neki kell betöltenie, ahová alapvetően passzolni fog.

Azért annyi bizonyos, hogy a haveri/baráti igényeink kielégítésének feladatát nem lehet teljesen a gyülekezetükre testálni, a gyülekezeten kívül is jó ha van életünk. És hát nem igazán stílusos a gyülekezetet okolni szegényes emberi kapcsolatainkért például akkor, ha kellemetlenkedő, kritikus, zsémbes alakok vagyunk, akitől a környezete feszültségen kívül nem sokat kapott korábban.

A klub

A klub lényege, hogy azonos érdeklődési kör mentén szerveződnek emberek a legkülönfélébb merítésből és közös platformjukon úgy ténykednek együtt, hogy közben remekül érzik magukat. Ilyen nagyszerű hely lehet példul a Törpe Uszkár Tulajdonosok Klubja ahol olyan remek programokban lehet részt venni, mint a közös uszkár nyírás, az uszkár szépségverseny, de megvitathatók olyan húsbavágó kérdések is, mint például a "Törpe uszkár fajfentartás jövője a klímakatasztrófa tükrében" vagy esetleg a "Hogyan szaporítsunk uszkárt a 21.században etikus módon". 

De a helyzet az, hogy mikor véget érnek ezek az izgalmas programok mindenki fogja a kis uszkárját és hazaindul a maga boldog vagy boldogtalan világába. Továbbá az uszkárosok klubjában senkinek nem jut majd eszébe, hogy haldokló rákos betegként imatámogatást kérjen (és kapjon) a többi gazditól és valószínüleg a betegség nyomorúságainak ecsetelése végett sem érdemes felvenni a kapcsolatot a klub vezetőségével. Talán anyagi támogatást sem illik kérni a szűkös időszakokban. Mert a klub lényege az, hogy csak egy jól behatárolt idősávban találkozunk és azért, hogy együtt nyírjunk uszkárt. Aki oda megy, uszkárt akar nyírni. Így pedig az alap logikája más egy klubnak, mint egy gyülekezetnek, mert Jézus követői nem a hobbijuk mentén szerveződnek, hanem Jézus mentén és nem csak azért mert jobb a közösségi időtöltés az egyedüllétnél.

A gyülekezet alapvetően nem klub. Hasznos, ha időnként hasonló alakot ölt, de ha teljesen azzá válik, akkor valami nem stimmel. Azonban ha minden klub jellegű eseményt nélkülöz a gyülekezet az könnyen az emberek elszigetelődéséhez vezethet. Nagy szükségünk van tehát közösségeink szent őrültjeire akik mazochista módon újra és újra közösségi programokat szerveznek a gyakori közöny ellenére. Mert mi történik akkor, ha valaki van olyan bátor és gyülis programot szervez?

Az emberek felét nem érdekli a másik felének egyik fele csak azért megy el, hogy a szervezősrácnak ne legyen kudarcélménye és ne fájjon a lelke. Ennek a csoportnak aztán az egyik fele a programon jön rá, hogy jobb lett volna mégiscsak otthon maradni Barátok Köztöt nézni a tévében és talán csak a negyedik negyedrész az egyetlen amelyik tényleg érdeklődik a program iránt, de közülük is csak egy-kettő személy akad aki a hősies szervezőfiúnak a végén köszönetet mond. Az irónia kedvéért talán egy kicsit sötétebbre festettem a képet a valóságnál, de talán nem is sokkal. Érdemes tehát azon elgondolkodni, hogy a vágy kielégítése, mégpedig hogy szabadidőnket kellemes programokkal töltsük kellemes társaságban, az mennyiben gyülekezetünk felelőssége és mennyiben a mienk. Azt hiszem a baráti társaság témaköréhez hasonlóan ebben az esetben is a végletek között kell keresni a megoldást.

A segélyszervezet

Sokan tekintenek úgy a gyülekezetre, mint segélyszervezetre belül és kívül állók egyaránt. A segélyszervezetként való működés karaktere ha megjelenik egy gyülekezetben az egyéb iránt biztosan Jézusi, jó és kedves dolog Isten előtt. Természetesen lehet egy gyülekezetnek ez a fő profilja ámde van itt néhány érdekesség, melyek elgondolkodásra kell, hogy késztessenek minket.

Mikor egy gyülekezet testi és/vagy lelki segélyszervezetként kezd el működni, akkor óhatatlanul kettős rétegződés alakul ki benne. Egyrészről lesznek "fent" az "erősek", akik a megoldó és megmondó emberek, a mindig erősek, a mindig józanok, akik tudják mit kell tenni, akikre lehet támaszkodni és akikhez lehet fordulni a bajban. (A valóságban persze az erősek se erősek vagy tökéletesek és nekik is szükségük van olykor lelki fröccsre, bátorításra, támogatásra és ők is kegyelemből lehetnek esetleg valóban emberi léptékkel nézve úgymond erősebbek, stabilabbak.) Másrészről viszont lesznek "lent" a gyengék, a gyámolításra szorulók, a kapaszkodót keresők, akik ideális esetben megtérnek és Jézusban megerősödve megépülnek és hasznos tagjává válnak a közösségnek, roszabb esetben viszont akár évtizedeken keresztül stagnálnak a közösség emlőin. Utóbbival nem az a baj, hogy vannak, akik segítség nélkül nem boldogulnak az életben. Bárki bármikor kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe. Valójában mindnyájunknak vannak harcai, gyengeségei, melyet jó ha közösen, közösségben hordozunk el szeretettel akár évtizedeken keresztül is. E nélkül a szándék nélkül fabatkát sem ér egy közösség. Törődést kapni és adni egyaránt áldás.

Azzal viszont már van baj, hogy ha  a "gyengék" tábora végelláthatatlan módon éli meg azt a szerepet, hogy gyenge, hogy nem jár gyülibe, hogy valójában nem tér meg Jézushoz, nem vállal felelősséget a gyülekezet iránt, viszont újra és újra segítségért folyamodik, az "erősekre" támaszkodik amikor a helyzet úgy kívánja, hogy aztán újra és újra faképnél hagyja az "erőseket", akik korábban felkarolták. Hisz tudható, hogy a jézusi "erősek" majd úgyis segítő kezet nyújtanak a szükségban, mert ezek a jóemberek mindig segítő kezet nyújtanak. Mire akarok kilyukadni?

A segélyszervezet típusú gyülekezetek egyik jellegzetessége, hogy előbb utóbb elkezdik kihasználni őket. Amivel egészen addig nincs is semmi baj, amíg tudatosan hagyja magát kihasználni a gyülekezet, mint ahogy időnként Jézus is hagyta magát kihasználni. Na nem azért, mert nem vette észre, hanem szeretetből, kegyelemből. Amikor azonban eljött a pillanat, Jézus tiszta vizet öntött a pohárba és szembesített: ti csak azért követtek, mert kenyeret szaporítottam, betegeket gyógyítottam. Aki viszont továbbra is követni akar engem az tagadja meg magát és vegye fel a keresztjét nap, mint nap.

A segélyszervezet karakterű gyülekezetek egyrészt nagyon Jézusi módon járnak el, másrészt előfordulhat, hogy nem veszik észre, hogy azt a szeretet és figyelem tőkét, melyet a keresőkre és a látványosan nehéz helyzetben lévőkre fordítottak, annak egy részét azokra a tagokra kellett volna fordítani, akik bár nincsenek annyira nyomorult helyzetben, mint a segélykérők, de szükségük lett volna figyelemre, támogatásra vagy csak arra, hogy meghallgassák bújukat bajukat. Azért, hogy érezhessék, tényleg számítanak. Ne pedig csak azt az elvárást érzékeljék, hogy bizony fiam fel kellene már nőnöd, de sok a gond veled.

Szélsőséges esetekben az ilyen gyülekezetben akár odáig is fajulhatnak a dolgok, hogy végül is a gyerekek kevesebb kenyeret kapnak, mint az utcáról betévedt koldus. A gyerekeknek persze vacsora utána mosogatnia is kell, miközben apa és anya a koldus sebeit gyógyítgatja, lelkét ápolgatja. A gyerekeknek kötelesség jut, a koldusnak pehelypaplan. Végül pedig önbeteljesítővé válik a minta. Ilyen légkörben valóban csak a szellemi aszkéták bírják, a kevésbé szívósak kihullanak.

Válhat-e segélyszervezet a gyülekezetből? Ez esetben is azt kell mondanunk, hogy csak részben. Helyes dolgot akar, aki ilyesmit akar, de a gyülekezetnek többnek is és másnak is kell lennie, mint segélyszervezet.

A nagycsalád

Nem véletlenül nevezte családjának Jézus az Atya akaratát teljesítőket. A vérszerinti családunk és gyülekezeti közösségünk jellegzetességei között sok párhuzamot fedezhetünk föl. Például, ahogy normális esetben a vérszerinti családunkban sem azért van megkérdőjelezhetetlen helyünk, mert kiérdemeltük, úgy jó esetben a gyülekezetünkben sem az érdemeink alapján fogadnak el és fogadnak be minket. Mindkét esetben azért van tagságunk, mert beleszülettünk. Az egyikbe vérszerint, a másikba szellem szerint. Mindkét esetben a megszületésünk után automatikusan kapunk privilégiumokat, amik csak a körön belül lévőknek járnak. Bár látszólag különbözőség, hogy a gyülekezetünket megválaszthatjuk a családunkat pedig nem, de valójában sokszor a gyülekezetünkkel is fölülről fonnak össze minket láthatatlan fonalakkal, tetszik vagy nem tetszik. És ha már a nem tetszésnél tartunk.

Ahogy a nagycsalád ünnepi összetartásain megeshet, hogy újra és újra el kell szenvednünk az idegesítő Ernő bácsit vagy a neveletlen, hisztis ötéves Zsófikát, aki csak turkálja-furkálja villájával a vér verejtékkel összetákolt ünnepi menüsort, úgy könnyen előfordulhat, hogy gyülekezetünkkel együtt nem csak a mindig örömet és derűt sugárzó Anna nénit vagy Jánost, a melegszívű lelkipásztort nyerjük meg, hanem velük együtt az imént emlegetett Ernő bácsi és Zsófika keresztény alteregóját is. Sőt, még az is megeshet, hogy tudtunkon és akaratunkon kívül egyesek számára mi magunk válunk Ernő bácsivá és Zsófikává. De ugye azért soha nem jutna eszünkbe Ernő bácsit vagy Zsófikát ténylegesen negligálni? El-elfantáziálunk róla, de valójában nem lenne szívünk megtenni, aztán pedig abban maradunk magunkkal, hogy végül is velük teljes a család, valahol legbelül mégiscsak szeretjük őket.

Ahogy a normális családokban, úgy a normális gyülekezetekben is bár a kapcsolatok hőfoka és amplitúdója ingadozó lehet, mégis tudható, hogy kritikus helyzetekben a közeg védelmező alakzatban zár össze. Azaz, ha gyülekezetünk (bosszantó módon) nem is mindig reagál minden rezdülésünkre az általunk áhított módon, afelől azért békeségünk lehet, hogy van, aki gondoljon ránk a nehéz időkben. Tragikus, ha az utóbbi minimum mégsem adatik meg közösségünk tagjainak.

Sokféle elemzési szempont kerülhetne még szóba a gyülekezetekkel kapcsolatban, remélem azonban, hogy gondolatébresztőnek ennyi is már elégségesnek bizonyul és hozzásegít ahhoz, hogy sikerüljön saját közösségünk erényeit és hiányosságait is a megfelelő nézőpontból, megfelelő értékítélettel szemlélni.