A rövid válasz igen. A hosszú válasz pedig alább következik.

Nos, kezdjük talán azzal, hogy jómagam is a féltékenykedők táborát szaporítom, talán inkább szaporítottam. Nem vagyok a legdurvább eset, többnyire igen normális vagyok, de voltak (néha vannak) egészen meredek dolgaim is. A féltékenykedés nyomorúságos bugyrait megjártam és szeretném megosztani felismeréseimet mindazokkal, akik hasonló cipőben járnak, de már kilépnének belőle. Merthogy, a féltékenykedés megkötözöttség, rabság mind a féltékenykedőnek, mind a házastársnak, párnak, sőt, talán még bűn is. (De lehet, hogy konkrétan az.) Ebből a lábbeliből így hát előbb- utóbb mindenki szeretne kilépni. Mielőtt azonban a téma mélyére ereszkednék fontos tisztázni, hogy a szerelemféltést és a beteges féltékenykedést nem szabad összekeverni. Előbbi teljesen normális jelenség egy párkapcsolatban és az a szerepe, hogy védjük magunkat, társunkat és a közös történetet valami belső vagy külső veszélytől. Fontos továbbá megemlíteni ezzel kapcsolatban, hogy minden normális párkapcsolatban szükséges, hogy a felek odafigyeljenek egymás határaira, komfortzónájára és fölöslegesen ne ingereljék egymás tűrőképességét egyik irányba se. Végeredményben azért kijelenthető, hogy a beteges féltékenység kártékony valami, afféle lassú méreg. Miért is?

A könnyebb megértés kedvéért tegyük hasonlatossá emberi kapcsolatrendszerünket a légzéshez. Van annak egy normális ritmusa. Nem tragédia, ha rövid időszakokra szélsőségesen szaporodik vagy ritkul a légzésszám, ha zömmel a normális fázisban marad. Ha azonban valami hosszabb ideig fojtja a szabad lélegzetvételt az a test károsodásához vezet. Éppen ezt teszi a folyamatosan féltékenykedő. Gúzsba köti párját, aki fuldokolni kezd. Ez a tény független attól, hogy jogos vagy nem jogos a féltékenykedés. A féltékenykedés gyakran ugyanis teljesen független életet él a valóságtól. „Vidáman” lehet úgy féltékenykedni, hogy a megvádolt fél még gondolataiban sem adott okot társa gyanakvására. Jóllehet, vannak helyzetek szép számmal, amikor valóban áruló van az édenkertben és nem is akar jó útra térni. Ez azonban már nem a féltékenység témaköre, itt a féltékenység nem is igazán féltékenység, hiszen nem félelmekről van szó, hanem valóságról. Valóságos árulásról, valóságos tettekkel megpecsételve. Ez az írás azonban nem kíván arról szólni, hogy mi a teendő egy ilyen megrendítő esetben. Vizsgáljuk inkább tovább a féltékenykedést a maga elszigetelt és öncélú jellemének megfelelően elszigetelt módon.

Mi is tulajdonképpen a féltékenykedés?

A féltékenykedés félelem. Félelemből táplálkozik, félelmet szül és félelemben tart. Nagyon mély, mondhatni zsigeri félelem, mely leuralja, szélsőséges esetekben pedig felemészti gazdáját. Nincs benne a világosságból szinte semmi. Nincs remény, nincs bizalom, nincs hit, félelem viszont annál több. Utóbbi okán a bűnnel rokon valami. Talán azért mégsem teljesen bűn, mert érzésem szerint a féltékenykedés valami pókfonál vékonysággal a mélyben mégiscsak kapcsolódik az igaz szeretethez. Eltorzult szeretetféleség ez mely mégiscsak öl. Talán ezt a kettősséget érzik meg a féltékenykedők párjai oly sokszor, talán ezért tartanak ki gyakran párjuk mellet és talán ezért se olyan könnyű átlépni a paranoiás társon, mert valahol a mélyben mintha csak egy kis lépés választaná el a teljes félelmet a teljes szeretettől. Azok nem egy rúd végei, sokkal inkább a létezés és a nem létezés félköríveinek szomszédos pontjai, amiket mégis elválaszt egy borotvapengényi, azonban megléphetetlen távolság. Erre élet, arra halál.

Mitől fél a féltékenykedő?

Végül is a megsemmisüléstől, egyféle haláltól, attól, hogy vége lesz. Átlépnek rajta, hülyét csinálnak belőle, nem értékelik vagy épp mást értékelnek többre (a szemében ugyanaz), nem kell majd a másiknak és végül úgyis kiderül, hogy amit sejt bekövetkezik: rideg üres térben találja magát és nem lesz ott vele senki. Irma, Andi vagy éppen Zoli, Jani személye pedig a mécses: vele sikerülhet, sőt úgy érzi, csak vele sikerülhet. Irma, Andi, Zoli, Jani így hát, ha tudnak róla, ha nem, de emberünk szemében, szívében már-már isteni alakot öltenek. Csak és csakis velük sikerülhet. És ha mégsem sikerül, akkor tényleg vége, összedől a világ.

Éppen ezért a féltékenykedő minden óvintézkedést megtesz, hogy utóbbi ne következzen be. Már-már zseniális módon méri fel a veszélyforrásokat és mindet kiküszöböli. A legnagyobb veszélyforrás márpedig az ember, azon belül is az imádott pár. Legjobb lenne éppen ezért lefagyasztani, hogy csak nekünk éljen akkor, amikor kegyesen felengedjük róla a jeget. És persze ott vannak a rivális fajtársak is. Utóbbiakat nyilván szándékuktól függetlenül tűzzel- vassal távol kell tartani. Mellesleg valóban léteznek gátlástalan szemétládák akiket tényleg távol kell tartani a kapcsolatunktól de, hogy kinek és mi módon, az már egy másik kérdés. Nekünk? A párunknak? Esetleg Istennek? Nehéz kérdés.

Vannak beteges féltékenykedők, akik még a párjuk hobbijára, gyermekkori barátjára, munkájára vagy akár szüleire is féltékenyek. (Hála Istennek a féltékenységnek erre a pusztító szintjére én sosem jutottam le.)

Végeredményben a cél tehát a teljes kontroll, mert a teljes kontroll vezet a teljes biztonsághoz, a teljes biztonság pedig majd a hőn áhított boldogsághoz a féltékenykedő észjárása szerint.

Így tehát a betegesen féltékenykedő archetípusa végül is olyasvalaki, aki egyrészt szánalomra méltó, mert ő is csak boldogságra igyekszik a maga nyomorult módján, másrészt azonban mégsem megérthető, mert mindezt úgy teszi, hogy a cél érdekében, ha sokszor nem is tudatosan, de a párját felemészti, kihasználja végeredményben pedig tönkreteszi, úgy, hogy időközben nemegyszer narcisztikus módon gyönyörködik saját szenvedéseinek fennköltségében. A legdurvább fajta végül tényleg képes ölni is (akár önmagát), nehogy a másik másé legyen. Ezt a szintet viszont nem akarom kielemezni, mert mélyen Sátáni. Sátán mélységeibe pedig a kelleténél nem szabad jobban belenézni, mert beteges módon az ember képes abban valami szépséget felfedezni. Így hát a hosszú elemzés után elérkezett az idő, hogy a következő részben arról ejtsek szót, akinek van hatalma kiszabadítani a beteges féltékenykedőt rabságából és arról, hogy hogyan teszi ezt meg. Előbb azonban lássuk, mely lépéseket kell mindenképpen megtenni a szabadulás érdekében.

A szabadulás útja

Az első lépés az, hogy a féltékenykedő felismeri a féltékenykedés nyomorúságos és sokrétűen kártékony voltát. Fel kell továbbá ismernie, hogy segítségre van szüksége, valakire, aki kivezeti őt a pokol eme bugyrából, mert önerőből nem fog menni. A segítő személy pedig nem más, mint Jézus Krisztus.

Jézusról azt olvassuk a Bibliában, hogy Ő az igazság. Ez azt jelenti, hogy amit ő vagy Isten kijelent számunkra a Biblián keresztül az olyasvalami, ami 100%-osan igaz. Márpedig a Szent Írás azt tanítja, hogy aki fél, abban nem lett még teljessé a szeretet, azaz Isten, mert Isten szeretet. Ahol tehát Jézus jelen van, ott nem lehet uralma a félelemnek. Márpedig a féltékenykedő ember élete csupa félelem.

A félelemmel kapcsolatban rá kell jönni, hogy nem lehet a félelmeken keresztül megóvni magunkat a fájdalomtól, csalódástól, összetöretéstől. Ezek a dolgok előfordulhatnak az életben. Nincs olyan ember akiben 100%-ig bízni lehetne. Nem azért mert minden ember olyan szemét, hanem azért mert egy ember sem Isten. Az ember csak ember. Lássuk be, még saját lelkünk sötét bugyrait sem ismerjük igazán, nemhogy a másikét. Péter apostol sem hitte, hogy háromszor fogja megtagadni Jézust. Úgy kalkulált, hogy ha kell, majd hősi halált hal Jézussal vállvetve. Nem sokkal később háromszor tagadta meg mesterét.

Tehát a féltékenykedő ember félelmei részben igazak. Előfordulhat, hogy megcsalnak? Igen, sajnos igen. Előfordulhat, hogy elárulnak, átlépnek rajtunk? Igen, sajnos igen. Hát akkor meg, hogy a csudába ne félnénk?

Azonban itt jön a képbe ismét Jézus. Ha Jézus az Úr az ember életében és szívében, akkor lesz a személyiségének egy olyan része ami Istenhez tartozó, így pedig gránit szilárdságú. Ezt a részt már nem tudja elpusztítani semmi, ebben a talajban a félelem sem tud gyökeret ereszteni. Identitásunk is átalakul, nem pusztán emberek leszünk, hanem Istenhez tartozó emberek, akikben Jézus él, Isten van jelen. Ez az Istenhez való tartozás teszi lehetővé, hogy valahol mélyen legbelül ne függjünk beteges módon egy embertől se és ne bálványozzunk egy embert se annyira, hogy Istennek képzeljük, valamint tőle tegyük függővé élünk-e vagy halunk. Ez a szabadság teszi lehetővé furcsa módon, hogy valódi emberi kapcsolataink legyenek és ezekben a kapcsolatokban bár függjünk egymástól, de immáron valami szent és igaz módon, mely mélyebb és erősebb, mint bármilyen félelem alapú függelem, de mégsem teszi az embert az ember rabjává. A szabadság függelme ez, mely élet alapú, szeretet alapú, Jézus alapú. Bár mindnyájan egyszer eljutnánk idáig... 

Persze az ember gyarló, így szeretném felhívni a figyelmet, hogy nincs garancia arra, hogy társunk egy gyenge pillanatában nem fogja esetleg megtörni a párkapcsolati szövetség szentséget, de ha szerzünk vagy akár ejtünk is egymáson halálosan fájdalmas sebeket, amikbe félig talán bele is halunk, teljesen mégsem fogunk, mert a bennünk élő Jézusi rész tart meg minket az élet szőlővesszején. Így tehát ha nagy is a kísértés arra, hogy inkább féljünk, mint megijedjünk, valójában nem élet állandó félelemben élni. Nincs más út, mint a valódi élet, Jézus Krisztus.

Jézus jelenlétében a kártékony fajta félelmek valóban enyhülnek, idővel elmúlnak. Miért? Mert megtanulunk Jézusban bízni. Az emberekben csak annyira lehet és annyira szabad bízni, amennyire az emberekben lehet és szabad. Ne feltételezzük róluk persze mindig a legrosszabbat, de talán a legjobbat se túl bölcs dolog. Istenben viszont lehet úgy bízni, ahogy Istenben lehet. Feltétlenül, maradéktalanul, a csalódás veszélye nélkül. Sőt, van ennél tovább is. Jézus személye számunkra felfoghatatlan titkot rejt, melyet valahol mélyen legbelül megérzünk, megsejtünk, ám szavakkal leírni nem tudunk, pláne nem értelmünkkel kielemezni . Ez a misztérium olykor- olykor megnyilatkozik életünkben a maga ellenállhatatlan módján. Gyakorlatban ez annyit tesz, hogy az ember maga se tudja hogyan és miért, de van az úgy, hogy az Isten ereje erőt vesz rajta és mindazok a zsigeri félelmek és ösztönök, melyek korábban kilátástalanul tornyosultak fölé és melyek mellett csak egy eltiporni való hangyának érezte magát, hirtelen eltörpülnek, erejüket vesztik, netán szertefoszlanak vagy éppen megmosolyogni valóvá válnak, mint az a bukott diktátor, akinek az idejétmúlt parancs szavai mellett közönyösen sétálnak el az emberek.

Egy szó, mint száz. Jézus számára minden lehetséges, még az is, hogy a megrögzött féltékenykedőt kiszabadítsa fojtogató rabságából. Hogy ez pontosan, hogyan is lehetséges az számomra is részben talány, de tény, hogy képes rá, megtette már sokakkal és veled is megteheti.