Ebben az írásban roppant érdekes dolgokról esik majd szó. Például a néplélek országútjáról, mely átszővi a múltat és mi építjük tovább a jelenben. Őseink élményei tovább élnek-e bennünk, vagy nem? Hogy születik a néplélek? Úgyhogy, most jön a teljes elszállás ebben a témában.

A mihez tartás végett, érdemes elolvasni az első részt is, mert különben azt fogjátok hinni, hogy teliholdkor szarvassá változva népdalokat énekelek egy bogrács halászlé, egy ménes és egy Petőfi kötet társaságában, lejátszom a londoni 6-3-at és Zrínyiként török ki a várból egyazon pillanatban tiszta szívvel, őszinte tekintettel a himnusz dallamaira, hogy a végén Katinkával 400 méter vegyest ússzak kacagva, dinamikus fordulókkal.

 Tizenéves koromban valami egészen misztikus élményrendszert éltem át. Magyar népdalok hallatán valami titkos, addig nem sejtett zugai nyíltak meg lelkemnek. Éreztem, amit a magyar paraszt érzett, mikor a nyugalmas alkonyi fények megtörtek a gémes kút káváján, mikor a hömpölygő racka nyáj rezonált a szél simogatta árvalányhaj hullámzására. Megértettem a magyar nő izzó lényét és a magyar férfi fajsúlyos szenvedélyét. A néplélek tavában fürösztött meg a felsőbb akarat.

 A dolog érdekessége egyébként az, hogy nem a magyar népzene az a zeneréteg, amelyikhez a legjobban értek, amelyikben a legjobban elmerültem. Mégis, ez tette rám a legmélyebb benyomást bizonyos értelemben. Egyébiránt jazz zongoraművész- tanár lettem, amitől még izgalmasabbá válik az ügy, mert nem laikusként próbálok tanulságokat levonni e furcsa esetből, hanem olyasvalakiként, aki már látott a zene falán pókot, pókokat. Azóta is izgat a dolog, hogyan lehetséges az, hogy sokkal több klasszikus, pop-rock, jazz zenét hallottam gyerekként, mégis a magyar népzene pendítette meg bennem a legszemélyesebb húrokat.

 Ünneprontó feleségem szerint, ez csak azért van, mert gyerekkorom óta ismerek, éneklek népdalokat és nincs szó semmiféle országútról meg tóról, meg a néplélek titkos fonalairól. Ő már keresztül kasul bejárta a galaxist, jó sok cifra dolgot látott, de olyat még sohasem, ami bebizonyította volna, hogy van valami erőtér amelyik trikolorra festi lelkünk, tetteink. Jó, persze, mielőtt valaki tényleg azt hiszi, hogy most éppen mangalica alakjában körmölöm e sorokat nemzeti lobogóval a vállamon, bevallom, hogy én sem vagyok biztos benne, hogy létezik ez az egész, de remélem, hogy nem csak az én fantáziám szüleménye, mert akkor sokkal sivárabb volna a világ. Úgyhogy írásomat akár zárójelbe is lehetne tenni, de ne tegyük, inkább eredjünk a néplélek nyomába, hátha mégis valami csörgedezik bennünk az Urál lejtőinek zamatából, az ott élő vadállomány ősi szagából. De nem szabad ám túl komolyra venni a figurát, mert az ember könnyen a Lipót mezei Sárgaházban találhatja magát. Úgyhogy normálisabbra váltok.

 Tehát az a kérdés, hogy van-e titkos belső kultúraöröklés? Hogy erre választ kapjunk, vissza kell mennünk a kályháig. Hogyan is alakul ki a kultúra? Mi formálja, mi ad irányt?

Az Isteni gondviselést az első helyre kell tennünk. Ezt követi a földrajzi helyzet. Ugyanis a földrajzi helyzet határozza meg leginkább, hogy milyen természeti kincsekkel, milyen ritmusokkal, színekkel, hangokkal, ízekkel és formákkal, hangulatokkal él együtt, válik eggyé az adott embercsoport. Más és más földrajzi szélességen és hosszúságon más és más módon nyilvánul meg a teremtettség csodája. Az ember pedig membránként rezonál lakóhelyének sajátosságaira. (én például a tőszomszédságomban lévő Tungsram lámpagyárra) Más dalt ír az azték, mint a magyar, más ételt főz a lapp, mint, az indonéz. A környezet formálja a népet, a nép formálja a környezetet. Mily szép néprajzi kompozíciók születtek így Isten és ember közös játéka képen. Az egyetlen szépséghiba, csak a bűn ténye. Sajnos az ember hamis hangokat is ír az Istennel közösen formált szimfóniába. Legyet is főzünk olykor a levesbe. Úgy őszintén, hogy néz ki példának okáért a Verpelléti erőmű meddőhányója? Mindemellett se szeri se száma az emberi kultúra kincseinek, melyek eredője végül is Isten, s rajta keresztül a természet.

Ha, és amennyiben, egy népcsoport évszázadokig, évezredekig él egy helyen, az ottani jellegzetességek formálhatják-e úgy valahogy az emberek benső világát, hogy az valamelyest a leszármazottakba is öröklődik?

Képzelt kísérlet. Egy tősgyökeres svéd család gyerekét újszülött korában Polinéziába helyeznénk, ott nőne fel a helyiekkel, teljesen elzártan az ősi svéd dallamkincstől. Magába szívná a helyi kultúrát, otthonosan mozogna benne felnőtt korában. De vajon, ha 41 évesen meghallana egy svéd népdalt, érezne valami megmagyarázhatatlan vonzalmat, vagy idegenül hatna?

Ezt a játékot persze a formákkal, ízekkel és még sok mindennel el lehetne játszani. A választ persze nem tudom, de szeretném, ha érezné svédünk a flow-t. Mert az azt jelentené, hogy vannak titkok a világban, ami sokkal izgalmasabb, mintha nem lennének. Na de, akkor ejtsünk egy pár szót arról, hogy vajon a kis svéd Polinéziában, mennyire tudná magáévá tenni a helyi kultúrát.

 Az biztos, hogy a kultúra elsajátításának legmeghatározóbb eleme a tanulás. Ha benne élünk, magunkévá tesszük közvetve és közvetetten a minket körülvevő kultúrát. Így a kis svédből, egész hiteles polinéz lenne. Ámde van itt egy kis érdekesség, hogy a dolog mégse legyen annyira egyszerű.

 A kultúra bizonyos szegmenseinek kialakulásában a fizikai adottságok is komoly szerepet játszanak. Például egy adott népcsoport hangképzési, dallamalkotási módjában nagyon sokat számít a népcsoport torkának, hangképző szerveinek adottsága. Közismert példával élve. Könnyen észlelhető, hogy az afro- amerikai énekesek az esetek jelentős részében máshogy énekelnek, mint fehér honfitársaik.

Azaz, hiába erőltetnénk, hogy feketékhez adoptált fehér gyerekek feketeként énekeljenek (táncoljanak), még ha az életérzés meg is volna, egy-két kivételtől eltekintve nem menne nekik, nem úgy esne jól. Mégis, létrejönne a kultúrának egy olyan csapása, ami arra ad választ, hogy mi van akkor, amikor fehérek inspirálódnak az afro- amerikaiak kultúrája által, akik szintén sok forrásból merítettek. Egyébként ez egy létező és gyümölcsöző csapás. Mert a kultúrát olyan érzékeny vegyületek alkotják, melyek könnyen lépnek reakcióba más vegyületekkel így teremtve végtelen számú pompás variációt. Szép dolog a zárt, lassan formálódó kultúra is, de a gyorsan változó, könnyen reagáló kultúra rétegek is megismételhetetlen unikumok forrásaivá válhatnak. 

A kis svéd példagyerekünk esetében tehát lenne olyan dolog, amit nem egészen úgy csinálna, ahogy polinéz kortársai. Viszont vele, a polinéz kultúra egy újabb árnyalatot kapna, a svéd-polinéz tengelyt. A kultúra formál minket, mi pedig a kultúrát.  

Nem tudom, hogy választ kaptunk-e az eredeti kérdésre. Létezik-e a néplélek misztikus országútja, vagy a feleségemnek van igaza és csak az van, amit megtanulunk és tovább adunk így vagy úgy az életünk során?

Hadd szálljak el most magyar irányba.

Úgy tűnik, vannak időbeli korlátai a kultúraérzetünknek. A magyar néplélek, alapvetően a 19.századi díszletek között érzi jól magát, és nem nagyon megy vissza mondjuk a 13.századba. Persze az ázsiai származás romantikája is erős, de alapvetően megállapodtunk a ’48-as szabadságharc körül. Az azt megelőző, és az azután következő korokból is csak egy- egy kép férkőzik be. Ilyen például a honfoglalás, a kuruc virtus, ’56, az Aranycsapat, esetleg furcsa becsípődésként egyeseknek a Kádár korszak. A fő csapás azonban az 1800-as évek paraszti világa.

 A karakán paraszt, akinek a helyén van a szíve, tudja mi a munka és szeretni is tud, de ütni is ha köll. Jó szilvapálinkát készít, jól dolgozza fel a disznót, huncutkodik az asszonnyal, aki jól főz, mert ugye minden magyar menyecske jól főz. A magyar lány, jól tudjuk, tüzes is, de lágyszívű is ha kell, őt élmény meghódítani és akárkinek nem is sikerülhet, de jaj annak aki később eljátssza a bizalmát. A magyar paraszt úgy án blokk egy jó entitás és persze az egészhez még józan paraszti esze is van. Összefonódik a természettel és együtt dobban szíve állataival.

Ennek az embertípusnak aztán több alfaja létezik. Van a kipróbált öreg az Erős Pista paprika őrlemény címkéjén. Van a fenegyerek Rózsa Sándor. A kisember védelmezője Tenkes kapitány. A hős szerelmes János vitéz. Az őserő Toldi. Az igazság bajnoka Ludas Matyi. Tehát végül is a paraszti létben érezzük oda a harmóniát a föld, a szív és az értelem közé. Ahogy a víz is megtalálja mindig az utat, úgy a szerelem és az igazság is a faluvilágban

Aztán ott volt falun ugye a csillagos ég és a tücsök ciripelés a szerelmesek légyottjain, a falevelek susogása és a Bodri kutya ugatása, a lépesméz a fa odvában, az őzgida a búzatáblában. Mind ott voltak, még jobban ott voltak mintsem azt gondoltuk volna korábban, hogy ott lehettek volna. Ott volt aztán a nyest, a kis béka, a paduc és a csintalan gyerek a szalmakazalban. Falun mindenki mindenkitől tanulhatott valami fontosat. Tanult Lacika a kakastól, a kakas az egértől, a postás is az egértől tanult, a kocsmáros pedig a vasutastól. Együtt táncoltak mind a Józsi gyerek menyegzőjén, elhívták a kuvaszt és a csőszt, de még a pákászt is a közeli mocsárból és mind tudták miközben forogtak, hogy ez nem csak egy tánc.  A magyar kultúra dinamóját forgatják, hogy a feszültség ívet húzzon az időtlenség peremén az ő szívüktől a miénkig, a kakaska szívétől a tiedig, az övéitől, a tietekéig, a mieinktől, az övékiéig, hogy egy szép napon eltűnjön az összes pláza és szupermarket magyar földről. Nem lesz óriásplakát és internet, csak fokgazdálkodás, tarajos gőte, szűzföld és szeretet.

Akkor majd együtt gyalogolunk az Alföldre, el abba a mulatságba, ahol minket vár a postás, az Aranka, Béla bácsi, a vályogház, a tanya, a rackanyáj. Iszunk a kútból és kiszabadítjuk történelmünk hadifoglyait a gyűlölet és romlottság börtönéből, adunk nekik Imre borából és Sándor kolbászából, hogy megerősödjenek és megtanítsák nekünk, hogy nem szabad rosszat tenni, nem szabad bántani a másikat. Könnybe lábadt szemmel megyünk majd a Földközi tengerig, hogy népdalokkal az ajkunkon nyújtsunk segítő kezet afrikai barátainknak. Megtanítjuk őket, hogyan morzsoljanak kukoricát, meddig főljön a szalonna az abáló lében, hogy akkor harcsázzanak, mikor a fűzfa levele éppen akkora, mint a kisegér füle és még sok más hasznos dolgot. Igen, akkor már nem is lesz anyag, idő, tér. Csak fény lesz és ragyogás, csillaggá nemesedik e föld és mi leszünk rajta az érett kalász.