Az elmúlt körülbelül 10 évben sokszor és erősen pengették meg a magyar ember nemzeti érzéseinek húrjait a közélet egyes szereplői, zömmel politikusok, újságírók. Tették ezt nagyon gyakran meggondolatlanul vagy pont, hogy igenis jól átgondoltan, de végül is úgy, hogy sokszor éreztem azt tolakodónak, haszonlesőnek, manipulálónak, ingerlőnek. Fontosnak éreztem, hogy ha már ennyit piszkálják a mai magyar társadalomban az említett témakört, akkor megnyilvánuljak és elmondjam a szerintem frankót egyrészt a magam lelki békéjéért, másrészt, mert szeretném, hogy ez az egész valami, valahogyan normális módon a helyén legyen. Ezzel kapcsolatban csak remélni tudom, hogy írásom valóban ezt a célt fogja szolgálni és nem mélyíti tovább a zűr-zavart. Bár Jézus hitemet teljesen érthető módon nem tudom kihagyni a mondanivalómból és nem is akarom, de ebben az írásban igyekszem elsősorban magyar állampolgárként megnyilvánulni.

Előre szeretném leszögezni, hogy az olyan fogalmak, mint nemzet, nép, elég nehezen megfogható valamik, sőt nem is biztos, hogy mindenki pont ugyanazt érti alattuk. Mindezek mellett remélem, hogy a szövegkörnyezetből érezhető, érthető lesz a mondanivalóm iránya és félreértésre nem ad majd okot e fogalmak használata, még akkor se, ha esetleg minden igyekezetem ellenére szakszerűtlenül használom azokat.

Sokan filozofáltak már azon, hogy ki, vagy mi a Magyar. Természetesen soha senki nem tudta ezt körző-vonalzóval körül határolni, mert nem is lehet ennyire pontosan. Sokan manapság bagatellizálják a nemzeti identitás súlyát, mert hiszen a világ már úgyis központosulni látszik, Európa már úgyis egy halmaz stb… A másik oldal pedig úgy tudja, hogy a Magyar egy kiváltságos nép, különleges helyen él mindenféle föld csakrákkal és extra szellemi dolgokkal megspékelve és a Magyar nép egy igen-igen exkluzív társaság ahová rang tartozni. Utóbbi bár hízelgően hangzik, én mégis a két véglet között szeretném keresni az igazságot. Hogy tovább bonyolítsam a dolgot, a nemzeti identitás kicsit olyan, mint a műalkotások kisugárzása. Ha egy zseniális képet darabjaira szedünk, akkor nem marad más, csak vászonszálak, keret, néhány szög és  festék foltok. Hát ilyen a nemzeti identitás is: lehet addig boncolni, míg elveszik a lelke. Ettől még azonban, lesznek műalkotások, melyek hatnak és sugároznak és van magyarság tudat, ami hat és sugárzik. Hogy hogyan, az egy másik kérdés. Próbáljuk hát megragadni, mi is ez a titokzatos dolog.

Induljunk ki a legkézenfekvőbb megközelítéstől, a genetikai alapútól, aztán majd valahova csak-csak kilyukadunk. Ez a megközelítés nagy csalódást okoz azok számára, akik arra számítanának, hogy a magyar ember olyan nagyon- nagyon különbözik genetikailag a környező népektől. Genetikai kutatások bizonyították, hogy az európai, régóta itt élő népcsoportok közötti genetikai különbségek kicsik. (Amúgy alapvetően az egész emberiségen belül is kicsik a genetikai különbségek bizonyos értelemben, bár ez így elég pongyola és dilettáns megfogalmazás, mert mihez képest, ugyebár. De tény, hogy dilettáns is vagyok ebben a témakörben, úgyhogy nézzétek el.) Egyes ma élő magyar emberek génállományában azért fellelhetők olyan elemek, amik a honfoglaló Magyarok maradványaiból vett mintákkal kapcsolatba hozhatók, de azt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem igazán génállománya miatt magyar a Magyar, hiszen génállományunk igen kevert. Ha kutyák lennénk, nem lennénk fajta tiszták. Inkább olyan örökbe fogadható menhelyi keverékek.  Történelmünk ismeretében ehhez a felismeréshez nem kell túl nagy ész.

Ha viszont az öröklött küllemet teljesen kizárjuk a játékból, akkor sem járunk el teljesen ésszerűen a magyarság tudat elemzése kapcsán, már amennyire ésszerűen lehet eljárni egy ilyen szubjektív téma esetében. Gondoljunk csak bele, hogy mennyi időre van szükség, míg mondjuk egy alapvetően fehér bőrű népcsoport igazán magából valónak fog tartani, igazán csapattagnak fog tekinteni mondjuk egy fekete bőrű csoportot vagy fordítva. Az Egyesült Államokban a mai napig feszültségforrás lehet az eltérő bőrszín, de lássuk be, hasonló problémáért nem is kell az óceán túloldalára mennünk. A fehér bőrű magyar lakosság körében nem általános, de is nem ritkaság számba menő jelenség a látens vagy nyílt rasszizmus. Persze a  kisebbségek körében is létezik, létezhet gyűlölet a többség irányába, de mivel ezeknek a csoportoknak nem vagyok tagja, így meghagyom ezen bűnök leleplezését az arra illetékes csoporttagoknak. Viszont most nem akarok ebbe az irányba elmenni, úgyhogy a vámpírokat, akik  vérre szomjaznának e téren, nem fogom kielégíteni. Legyen elég annyi, hogy az ember egy igen gyarló lény származástól, bőrszíntől, kortól, nemtől és vallási hovatartozástól függetlenül.

Egy kis humor. Gyerekkoromban a Balaton parton messziről kiszúrtam a németeket, sőt még rendszerezni is tudtam őket küllemük alapján 3-4 nagy csoportba. Valószínűleg egy antropológus veszett el bennem. Mindenesetre tudtam, hogy nem magyarok, persze ennek kulturális okai is voltak, de nem csak.  Nyilván, a Bundesliga frizura és a hálós kialakítású nejlon atléta trikó ordító jelek voltak, csakúgy,  mint a Rudi Völler vonalra formált férfi küllem.

Tehát zárjuk le azzal, hogy a magyarság tudat megjelenésében a genetikának nincs vezető szerepe, de tény, hogy bizonyos küllem béli dolgok mégiscsak szerepet játszanak jól-rosszul. Mivel nem kérdeztem meg minden magyar állampolgárt, hogy: hé figyelj, neked mennyire számít a magyarság tudat kapcsán a bőrszín, hajszín, szemszín, arcforma, testfelépítés, kinézet stb.. Ezért most laikus módjára kénytelen vagyok arra támaszkodni, amit én tapasztaltam a világban. Mivel ez nem egy tudományos munka, csak gondolatébresztő anyag az én szemüvegem keresztül, így kérem, hogy mindenki kezelje is annak és semmiképpen sem többnek. Amúgy pedig az öröklött küllembéli formák nemcsak rasszista bűnök irányába tudják terelni az embert, mert az én véleményem szerint léteznek olyan vonások, arányok a testen, melyek egy adott népcsoport számára az otthonosság érzetét keltik, vagyis, egész egyszerűen jó ránézni az ismerős testalakzatokra. Mert lássuk be, lehet ugyan egzotikusan mese szép mondjuk egy indonéz hölgy, de azért egy tarka-barka magyar barna látványa, akiről amúgy tudod, hogy széttöri a hátadon a sodrófát mikor részegen mégy haza, na azért az az igazi.

Nos, még egy kis gondolatjáték eszembe jutott. Felsorolok néhány ismert magyar embert, közszereplőt, akik külalakban eltérnek a Csukás István-i "ősmagyar" fizimiskától, majd mindenki gondolkozzon el róla, hogy őket magyarnak tartja-e és ha igen, teljesen annak tartja, vagy inkább afféle tiszteletbeli Magyarnak, aki szerethető meg minden, meg jó, hogy itt van stb…, de valójában sokan raknának a Magyarságuk mellé még valami hozzáfűzni valót. És persze kérdés az is, hogy baj-e ha teszünk hozzáfűzni valót, vagy a hozzáfűzni való mögötti lelkület számít igazán, nem pedig a puszta megállapítás, hogy xy valamiben más. (Persze most egy kicsit az olvasó szájába adtam a gondolatot. Ez megint elég dilettáns dolog, bocs.) Tehát a felsorolás: Hien-pop énekesnő, Liu Shaolin Sándor- olimpiai bajnok gyorskorcsolyázó, Kálid Artúr- színművész, Thomas Sowunmi- többszörös válogatott labdarúgó, Kállay Saunders András-énekes.

Eddig a küllembéli dolgokról esett szó, de a vallási, világnézeti, kibővítve: belső tulajdonságok is legalább ilyen sok elemezni való szempontot adnának. Ezt most kihagyom, mert túl nagy falat lenne, talán egyszer neki ugrok...

Na, az egészből annyi a tanulság, hogy ha létezik a magyarság tudatnak valami határmezsgyéje, vagyis, hogy kit tartanak a Magyarok magyarnak, akkor, az nem egy világosan kitapogatható kontúr, inkább egy ide-oda mozgó valami, ami valakinél kijjebb valakinél beljebb van egy adott pillanatban, aztán lehet, hogy két hét múlva, vagy húsz év múlva tök máshol lesz. Sőt, valakivel kapcsolatban ésszerűtlenül beljebb húzódik ez a határ, míg valaki esetében önmagunk eszmerendszeréhez képest következetlenül szélesre nyitjuk az ajtót. Elgondolkodtató, hogy ha a felsorolásban nem a szakmájukban sikeres embereket sorolok fel, akik így- úgy gyarapították a magyar kultúrát, hanem magyar börtöntöltelékeket a fülnek idegen hangzású vagy eltérő bőrszínre utaló névvel akkor milyen érzések ébrednének az olvasóban a Magyarságuk kapcsán.

Az is érdekes kérdés, hogy vajon a többségi társadalom 1 identitású Magyarjai természetesnek veszik-e a kettős identitás jelenségét vagy kicsit azért jobban örülnének, ha nem kéne ilyesmikkel bajlódni, mert az olyan bonyolult meg minden. Vannak esetek, amikor flottul fölfogható, hogy az illető Magyar is, de azért például külföldi is. Ilyen például az olimpiai bajnok kajakozó Janics Natasa esete, akit nagyon szeretnek a Magyarok és úgy látom senkinek, semmi gondot nem okoz tiszteletben tartani szerbségét. Hasonló a helyzet Carlos Perez sokszoros magyar válogatott kubai származású kézilabdázóval. Azonban az ellenkezője is előfordult a történelmünkben, mégpedig az, hogy a többségi társadalom egy adott, nem kis létszámú csoportja kutyául bánt, vagy még úgy se, a magyar identitásukat mélyen megélő, mindemellett például roma vagy zsidó Magyarokkal. Hát hogy van ez? – tehető fel joggal a kérdés.   

 Végül is ki dönti el, hogy ki Magyar és ki nem?

Talán érzi az olvasó és magamon is írás közben észrevettem, hogy némileg a bennfentes pozíciójából beszélek, mint aki vizsgál egy olyan csoportot, aminek tudja, hogy teljes értékű tagja. Jó kérdés, hogy honnan tudható az ilyesmi. A kultúra megélése, a nyelvhasználat, a meggyökerezettség..., de hát a magyar kultúra minden szegmensét azért nem élem meg, sőt van ami taszít, sokan tudnak magyarul és nem feltétlenül lesznek ettől magyarok, van aki földrajzilag itt gyökerezett meg, mégsem érzi magát teljesen magyarnak, szóval pokoli bonyolult dolog ez. Poén. Egyszer a feleségemmel és egy indiai sráccal hazafelé menet a tatai elmegyógyintézetből a kijáratnál az egyik bentlakó jól hallhatóan a következő velünk kapcsolatos megállapítását közölte betegtársával: -Te, ezek franciák! (Egyébként angolul beszéltünk éppen egymással) Jó, mondjuk az tényleg elég menő a pedigrémben, hogy anyám ritka vezetékneve az egri várvédők névsorában szinte közvetlen Dobó István után olvasható. (Tényleg!) „Szépséghiba”, hogy cserébe apámé viszont Morvaországi ősöket sejtet.  Hát, hogy is van ez? Valakik valami miatt körön belül vannak, majd megítélhetik, hogy ki tartozik oda és ki nem?

Ez elég gázul hangzik, de sajnos életszerűen is….

Olyan ez, mint, amikor iskolába jártunk és az osztályban klikkek alakultak ki. Se törtvénykönyve, se belső szabályzata nem volt ezeknek a klikkeknek, mégis mindenki pontosan tudta, hogy ki melyikbe tartozik, és melyikbe nem tartozik, sőt azt is tudta az ember, hogy melyikkel hányadán áll, mint, ahogy az is világos volt, hogy miután a lapok nagyjából leosztódtak az osztályban, már csak lassan változnak majd az erővonalak. Hát szörnyű vagy nem szörnyű, de valahogy hasonlóan működik ez egy nép életében is, csak nagyban. Ha bizonyos íratlan kritériumoknak  megfelelsz, akkor körön belülre kerülsz, ha nem, akkor nem. Persze azt senki nem tudja pontosan, hogyan is keletkeznek ezek a kritériumok, mikor és miért változnak és ki hagyja jóvá őket, de keletkeznek és változnak és valahogyan jóváhagyásra kerülnek. Úgy összességében ez az egész nem hangzik túl jól…..

Persze egy 14 milliós csoportnál (kb ennyi Magyar él a földön) ez rendkívül árnyalt valami, mert rengeteg alcsoport jön létre és lehet, hogy az egyik befogad, de a másik nem, összességében mégis bent vagy és lelki békéd van. Vagy éppen az ellenkezője történik, hogy jól esik, hogy vannak jó fej emberek és örülsz, hogy ők szeretnek, de mindig ott marad valami fájdalom, hogy mi a csudáért nem lehet engem elfogadni úgy összességében. Valakinek persze ez az egész nem is olyan fontos és lepereg róla, más talán fölötte áll ennek a kagyvasznak, megint mások pedig kegyetlen kirekesztésben részesülnek és rideg közöny veszi őket körül. Aztán utóbbiak közül valaki megkeményedik, valaki talál más helyet a világban, valaki pedig nem tudja ezt a fájdalmat soha feldolgozni. Valaki talán úgy érzi, hogy jogos, hogy ő védi a csoportját és rendben vannak a kritériumok és mindenki szépen keresse meg a maga kis csoportját az övét viszont hagyják békén, és ő is békén hagyja majd a másikét. Vannak rendkívül elfogadó szekciók és vannak merev belső szabályzatúak. Vannak, akik pedig berzenkednek attól, hogy egy adott csoportba tartozzanak, még ha az a csoport a soraiban is tudja őket. Nyilván van, aki meg jól érzi magát és nem is érti, mit kell ezen egyáltalán filozofálni. Lehetne még sorolni…

Persze, most a csoport öntudat ügyének inkább az árnyoldalai kerültek túlsúlyba a felsorolásban, talán az írás eddigi részében is, így sántít is a dolog, hiszen a csoport valami rendkívül jó dolog is lehet, amelyben jó létezni, és amely a hosszú évszázadok, akár évezredek alatt csodálatos kulturális értékekkel ajándékozhatja meg a világot és tagjait, sőt, valamit akár visszaragyoghat Isten dicsőségéből is.

Nos, nem akarom bő lére ereszteni a dolgot, mert erről a témakörről sokan sok könyvet írtak már tele. Csak azt akartam szemléltetni, hogy a magyar közösség is egy kettősséget hordozó valami, amit ha akarunk, szembesíthetünk a legaljasabb, legsötétebb bűneivel is, de ugyanúgy az egekig magasztalható bizonyos értékei miatt. Azt hiszem, az utóbbi tevékenységet minden nép szívesen űzi magával, míg az előbbit miden nép szívesebben űzi egy másik néppel. Én Magyarként egyik oldalról sem szeretnék elfeledkezni, se a sötétről, se a világosról. Így marad ez bennem a megfelelő helyen.

Most pedig elmondom nektek, hogy végül is mire jutottam, mi is a Magyar. Pontosabban mi az a megfogalmazás, ami talán a legközelebb visz, ehhez a megfoghatatlan rejtélyhez. Szerintem a Magyar leginkább egy kulturális közösség. A Magyar az nem egy bizonyos típusú ember, hanem egy rendkívül sok alkotóelemből összeforrott valami  a Kárpát medence olvasztótégelyében, melynek egyébként tényleg van valamiféle kirajzolódott magyar karaktere és egy többségi alkotóeleme, amelyik nyilvánvalóan nagyobb hatást gyakorolt a kirajzolódó formára. Megjegyzem, velem ellentétben, sokan berzenkednek az ilyen nemzetkarakteres hangulatú megfejtésektől. Lehet, hogy tényleg csak illúzió az ilyesmi, de most nem merülök el ennek megvitatásában. A Magyar viszont semmiképpen sem egy homogén közösség, mely jól elszigetelten élte zavartalan évszázadait kialakítva zárt kultúráját. A magyar kultúra a sok másfajta kisebb (olykor nagyobb) kultúra, népcsoport beolvadásával vagy egymásra gyakorolt hatásával volt mindig is az, ami. A magyar kultúrára megtermékenyítő és/vagy formáló erővel hatottak a kicsik (vagy nagyok), de még pontosabb, hogy ha azt, mondjuk, hogy azok által is lett az ami, jelentsen ez jót és/vagy rosszat. Persze ez nagyon bonyolult dolog, talán nincs is ember, aki mindezt átlátná teljes valójában és mivel se történész, se néprajzos nem vagyok, ezért ennél nem is megyek tovább.

Viszont ennyi is talán elég ahhoz, hogy elgondolkodjunk azon, hogy milyen felelősségek tartoznak ahhoz, hogy Magyarok vagyunk akár úgy, hogy ez az egyetlen identitásunk, akár úgy, hogy kettős, többes identitásúként vagyunk Magyarok.

És, hogy akkor végül is ki Magyar? Azt hiszem valójában az, aki a szívében magyar. Talán az ilyesmit is Isten plántálja el bennünk, vagy természetesen alakul így, nem tudom. Az biztos, hogy az önmeghatározás egy szent dolog, ami mindenkinek a belső ügye, éppen ezért sokkal nagyobb tiszteletben kellene tartani a közbeszédben, közéletben, egymással kapcsolatban, valamint jobb lenne, ha nem bolygatnák rendszeresen, főleg nem zavaros szándékokkal.

A témát még ezer oldalról lehetne boncolgatni, nyilván van, ami fontos, mégis elkerülte a figyelmemet stb…most azonban egyenlőre befejezem.